Hogyan kezdődött? Mi hatott rájuk leginkább? Színészeket, rendezőket kérdeztünk a színházi világnap apropóján.
Horváth Illés, a Móricz Zsigmond Színház művészeti vezetője színészként kezdte a pályafutását, majd áttért a rendezésre, így nézőként vagy alkotóként több száz előadásnak volt már részese. Ezek közül kettőt emelt ki, melyeket nemcsak a szerző, Csehov köt össze, de az is, hogy bár közel húsz évvel ezelőtt voltak, a mai napig hatással vannak a munkájára. – Mielőtt színész szakon diplomát szereztem Kaposváron, az azóta már megszűnt Bárka Színház stúdiósa voltam. A 2000-es évek elején a bukaresti Bulandra színház igazgatója, Catalina Buzoianu a Három nővért rendezte itt, az előadásban pedig én is játszottam egy kisebb szerepet. Egy másik Csehov-darabot, a Ványa bácsit is bemutatták akkoriban Budapesten: a neves rendező, Jurij Kordonszkij állította színpadra, s a vendégjátékukat én is megnéztem. Ami miatt emlékezetessé vált e két előadás, az az, hogy mind a két rendező máshogy állt a szerzőhöz, s másféleképpen fogalmazták meg a művek üzenetét, mint ahogyan az Magyarországon megszokott volt. A legnagyobb különbség az volt, hogy óriási szenvedéllyel játszottak a színészek – soha nem fogom elfelejteni, hogy Catalina azt kérte a „fáradt vagyok” mondatot ismételgető színésztől, hogy ezt ne enerváltan, hanem indulattal mondja. Egy különös véletlen folytán részese lehettem ezeknek az előadásoknak, és bár nagyon régen voltak, ma is jól emlékszem rájuk, hiszen akkor tudatosodott bennem, hogy egy-egy szövegnek nemcsak az első körös értelmét kell vizsgálni – ez a fajta értelmezés beépült a munkámba, s hatott rám színészként, majd rendezőként is – tette hozzá.
Katarzis a nézőtéren
Érdekesség, hogy a Három nővér című előadásban, amit Horváth Illés említett, a Móricz Zsigmond Színház társulatának tagja, Szabó Márta is játszott, Mását alakította. Az Aase-díjas színésznő lapunknak azt mondta, számos fontos előadást őriz az emlékezetében – az egyik Shakespeare Vihar című darabja, amit Taub János állított színpadra a Nemzeti Színházban akkor, amikor ő még stúdiós volt. – Sinkovits Imre, Eperjes Károly, Reviczky Gábor és Kerekes Éva is játszottak a darabban, ami nemcsak a rendezés, de a kiváló alakítások miatt is emlékezetes maradt számomra. Ahogy az Oidipusz is: még nem voltam a társulat tagja, amikor a főpróbahéten láttam Nyíregyházán, és olyan katarzist élhettem át, ami csak ritkán adatik meg egy ember életében – fogalmazott a népszerű művész, aki nagy örömmel mesélt azokról a munkákról, amikor Szász Jánossal, Mohácsi Jánossal vagy Bodó Viktorral dolgozhatott együtt, a kedvenc előadásai közül pedig nem maradhatott ki az Augusztus Oklahomában és Az öreg hölgy látogatása sem – a nyíregyházi teátrumban mindkettőt hatalmas sikerrel mutatták be.
Lélek- és tanítóművészet
– A szüleim színházrajongók voltak, a húgommal együtt engem is rendszeresen elvittek az előadásokra. Beszippantott ez a világ. Kezdetben írtam a színházról, azokról a darabokról, amelyeket láttam. Sosem gondoltam, hogy egyszer színész vagy rendező leszek – árulta el Buzogány Béla színművész, a mátészalkai Szentpétery Zsigmond Kulturális Központ és Színház igazgatója, s hozzátette: öntudatlanul mégis készült a pályára.
– Zongoráztam, gitároztam, énekeltem, táncoltam, cselgáncsoztam, és Isten adott nekem egy jó beszédhangot is. A testvérem másodéves színművészetis volt, amikor egy kedd estén, vacsora közben megkérdezte: Bélus, zenélsz, jól mozogsz, szépen beszélsz, nem akarsz színész lenni? Á, soha! – vágtam rá zsigerből. Éjszaka viszont nem hagyott aludni a dolog. Végül is a színház szinte mindent magában foglal, amit szeretek: a zenét, a táncot, a képzőművészetet – díszlet, jelmez –, a mozgást és azt a fölöttébb izgalmasságot, hogy más bőrébe is bújhatok nap nap után. Nem utolsósorban pedig lélek- és tanítóművészet. Reggel elmentem Zalányi Gyuszihoz, aki a Nemzeti Színház művésze volt, s kértem, készítsen fel a felvételire, a Harag György által rendezett Cseresznyéskert előadás pedig ledöntötte meglévő kétségeimet is. Elsőnek vettek fel. Boldog voltam. Azóta sem tudok élni színház nélkül. Hogyan is lehetne?
Vidéki elsők
– Annak idején nagyon jó kapcsolatot ápoltunk a Madách Színházzal és a Rockszínházzal is, rendszeresen jártunk az előadásaikra – én például a Nyomorultak című musicalt legalább tízszer láttam – mesélte Bódis Gábor, a Mandala Dalszínház vezetője, akinek a másik nagy kedvence a József és a színes, szélesvásznú álomkabát című darab volt. Ez utóbbi musical azért is meghatározó az életében, mert ez volt az első előadás, amit a Mandala műsorára tűzött.
– Az 1990-es években a Madách kamarában láttam a Páratlan párost, Ray Cooney darabját – korábban nem volt ilyen színházi élményem: annyira nevetett a közönség, hogy a poénok felét nem lehetett hallani. Óriási hatással volt rám, nem véletlen, hogy a zenés darabok után ez volt az első prózai mű, amit bemutattunk – a Madách után vidéken elsőként. Cooney akkor még nem volt ennyire népszerű szerző, mint manapság, s többen is azt jósolták, hogy bele fogunk bukni – szerencsére nem így lett: óriási sikerrel, tíz éven keresztül játszottuk, s legalább 200 alkalommal mutattuk be – mondta.
