Október 28-án mutatják be a Móricz Zsigmond Színházban a filmen már nagy sikert aratott Életrevalók című előadást, melyet Eric Toledano és Olivier Nakache filmforgatókönyve alapján, Molnár Anna magyar szövegének felhasználásával Szabó Máté és Perczel Enikő írt színpadra.
A két főszereplő Horváth László Attila és Gulyás Attila, a rendező a Nyíregyházán korábban a Don Carlost színpadra állító Szabó Máté. Vele beszélgettem.
– Vajon rizikónak vagy tuti sikernek számít, ha egy népszerű filmet állítasz színpadra?
– A kettő között kell elképzelni. Ezt persze mondjuk, de nem is lenne jó, ha garancia lenne a tutira. Nyilván referenciaként tekintünk erre az alkotásra, ahogyan az eredeti élettörténetre is, de mi is a magunk módján igyekszünk elmesélni ezt a történetet. Olyan ez, mint egy vicc: elmeséli valaki, jót nevetünk – de a hatását tekintve egyáltalán nem mindegy, hogyan történik, amikor újra elmeséljük.
– Az ismertetőben az áll: a Móricz Zsigmond Színház színpadára írta Szabó Máté és Perczel Enikő. A filmet írtátok színpadra, vagy a film alapján írtátok meg a saját szövegkönyveteket?
– Már készült belőle feldolgozás. A filmnek saját szabályai vannak, a színpadnak viszont egészen más törvényei, ezeket figyelembe kell venni. A film önmaga is egy regény feldolgozása, ha egyáltalán annak lehet nevezni ezt a valós történetet. A filmre kerülése és a valóság szintén különbözik, hiszen utóbbi dramaturgiailag szükségszerűen módosult. Mi a filmből és az eredeti történetből kapott információk felhasználásával alkottuk meg a szövegkönyvet, szem előtt tartva a különböző filmfeldolgozások tanulságait. Engem is meglepett, hány országban forgatták újra. Persze nem szabad túlságosan tisztelni, érdemes a színház adta lehetőségeknek megfelelően újragondolni, és nem a film illúzióit kergetni. A napokban került szóba, milyen lenne például a Gladiátor színpadon. Talán nem kezdenénk behurcolni lovakat...
– A drámákat, például a Don Carlost sem egyformán állítják színpadra különböző rendezők, más-más hangsúlyt találnak, tartanak fontosnak. Filmek esetében talán még inkább igaz ez.
– Számunkra nagyon fontos volt a Philipből fakadó igény, hogy Drisst megismertesse a kultúrával, és Driss önazonos rákérdezése a toposzokra. Ki mit hoz egy kapcsolatba? Egyikük a magától értetődő életkedvet, ami a másik számára korántsem annyira magától értetődő, míg a másik a műveltséget. Ahhoz, hogy ez utóbbi személyes, alanyi legyen, óhatatlan meg kellett jeleníteni azt a világot, ami a két emberben találkozik, így egy bizonyos síkon, melyet kettejük illuminált találkozásai teremtenek, belekerül az előadásba több operai elem, zene, talán költészet.
– Nagy különbség van a két főszereplő élethelyzete között: az egyik egy gazdag, de mozgásképtelen ember, a másik egy mozgékony, börtönviselt férfi, akinek múltja, háttere, indíttatása is egész más. Mondhatnánk, tűz és víz találkozása, mégis egyre jobban együtt tudnak működni.
– Az nyilvánvalóan kiderül, hogy a különbségek nem akkorák, mint gondolnánk. Bizonyos dolgoktól való távolságuk lehet, hogy ugyanakkora.
A történet: Philippe, a dúsgazdag arisztokrata férfi nyaktól lefelé megbénult egy ejtőernyős baleset következtében. Állandó otthoni ápolásra szorul, szigorú napirenddel, ám a legtöbb gondozójelölt legkésőbb egy hét múlva fejvesztve menekül tőle. A börtönből frissen szabadult Driss is a jelentkezők között van – őt szociális helyzete miatt vetette ki magából a társadalom. Philippe felfedezi a kettejük közti hasonlóságot, látszólag különböző helyzetük ellenére is: mindkettőjüknek elölről kell kezdeni az életüket, és mindketten „érinthetetlenek” a társadalom szemében. Az Életrevalók a két világból kitaszított férfi minden előzetes várakozást felülíró barátságának igaz története. A 2011-ben készült francia filmadaptáció hatalmas nemzetközi siker után mára kultikussá vált. A szórakoztató és érzékeny történet azonban sok izgalmas meglepetéssel szolgál majd színházi feldolgozásában is.
– Milyennek látod a szereplőgárdát?
– A szereposztás erős és gazdag, ezt már most meg lehet állapítani. Remek választás volt Horváth László Attilára és Gulyás Attilára elképzelni, s a többiek (Szabó Márta, Pregitzer Fruzsina, Tóth Zolka, Törő Gergely Zsolt, Német Klára és Jenei Judit) is kiválóan gazdagítják, mélyítik a karaktereket, van, aki több szerepet is játszik.
– Milyen szakaszban tart a próbafolyamat?
– Erős szcenikai megalapozás után a jelenetek tartalmi részét próbáljuk, többfajta módon, hogy megleljék a maguk formáját, s ha újra színpadra kerülnek, megtalálják a szcenikai alapvetést.
– Koreográfus is része az alkotógárdának...
– Többször dolgoztunk együtt Kováts Gergely Csanáddal, és nagyon jól megértjük egymást. Nem is gondoltuk az elején, hogy ennyi dolga lesz, de lett. A mozgásképtelen és a dinamikus figura színpadi jelenléte, a zenék, a humor és költészet megannyi lehetőséget adott arra, hogy hasznosuljon a koreográfus egészen különleges képessége.
– Mi lehet az a gondolat, amellyel hívod a közönséget erre az előadásra?
– A szépelgésmentes valósággal való szembesülés, úgy, hogy a megrendülés és humor különös elegye által talán felszabadulnak bennünk tabutémák, szembesülhetünk ki nem mondott magányunkkal, a szélsőséges fizikai és lelki érintésvággyal. A felsorakoztatott, elsőre talán zavarba ejtő helyzetekben megkérdőjeleződnek azok a fogalmak, illemkényszerek, amelyeknek a rabságában élünk, és kiderül, mennyire mássá lehet tenni a valóságot olyan gesztusok által, melyet korábban esetleg kizártnak gondoltunk.
Tehetetlenség és tehetség találkozása. Néha lelassulunk, elveszítjük az életkedvünket, egészen úgy érezhetjük magunkat, mintha mozgásképtelenek lennénk. Ilyenkor szükség van valamire vagy valakire, hogy kicsit a hátunkra tegye a kezét és tovább lendítsen minket, esetleg éppen azáltal, hogy olyanra késztet, rángat bele, amiről korábban el sem tudtuk képzelni, hogy találkozunk.
Forrás: Kováts Dénes, Nyíregyházi Napló
