A teátrum harminc esztendős új tagja 2013–2018 között a Kaposvári Egyetem színművész szakos hallgatója volt, majd 2018–2020 között a Nemzeti Színház, 2020–2024 között a Radnóti Színház társulatával dolgozott. Az idén csatlakozott a Móricz Zsigmond Színházhoz.
A Zala megyei Sármellék szülötte a nagyatádi kórházban látta meg a napvilágot, az 1800 lelkes településről járt be a keszthelyi Vajda János Gimnáziumba, majd a fővárosi Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban ismerkedett a színészmesterség alapjaival.
– Mikor jött az ötlet, hogy ezt a pályát választod?
– Mindig nagyon szerettem szórakoztatni az embereket, de az inkább bohóckodás volt, ami persze gyerekként nagyon jó dolog. A Vajdában matematika szakra jártam, de idővel megvilágosodtam: nem lesz belőlem sem mérnök, sem közgazdász, sem számviteles, amihez a matematika kell. Arra azonban jó volt, hogy gondolkodásra késztetett a tantárgy, nagyon szerettem azt az iskolát. Végül a Színművészeti Egyetemre felvételiztem, de akkor még szinte semmit nem tudtam erről a pályáról, csak megtanultam az anyagokat. Elsőre nem vettek fel.
– Matematika tagozatosként színészi pálya?
– Tanakodtunk édesanyámmal, mihez kellene kezdeni. Igazából – azt hiszem – az ő ötlete volt, nekem evés közben jött meg az étvágyam. A sikertelen felvételit követően elmentem a Nemes Nagyba, ahol nagyon megszerettem a színészetet. Ott kaptam meg a szakmai alapokat. Egy évvel később jelentkeztem a Színművészeti Egyetemre és Kaposvárra is, Kaposvárra felvettek. Akkor mozgásszínház jellegű osztály indult Uray Péter vezetésével, amiről azt sem nagyon tudtam, mit jelent. Már a felvételin éreztem, hogy ez valami olyan, amit szeretni fogok. Kecskeméten töltöttem rövid gyakorlati időt, az ötödéves gyakorlatra már a Nemzeti Színházba mentem, majd ott maradtam két évadon át, utána jött négy év a Radnótiban.
– A budapesti színészből hogyan lett nyíregyházi?
– Nagy szerencsém volt, hogy Horváth Illés akkoriban rendezett a Tháliában, és a radnótis srácokkal átmentünk a premierbulijukra. Illéssel beszélgettünk arról, hogy munkakeresésben vagyok, megkérdezte, miért nem hívtam? Azt feleltem: mert tele vagy fiatal színésszel. Kiderült, most kellene egy, és felajánlotta a lehetőséget. Nem számítottam rá, de három nap múlva felhívott, hogy komolyan gondolta. Vettem egy levegőt és igent mondtam.
– Belekóstoltál a rendezésbe is. Jómagam például kíváncsi lennék a 152 lépés című monodrámára, különleges darab lehet. Írója és rendezője voltál, Karácsony Gergely az írótársad és a főszereplő. Vágyad volt a rendezés, vagy „csupán” megtalált?
– Volt mindig ilyen vágyam. Eleinte csak jeleneteket rendeztem, majd még egyetemistaként az Arturo Ui volt az első. Mészáros Martinnal állítottuk össze a szövegkönyvet. Megegyeztünk: egyikünk rendezi, másikunk a főszereplő. ő javasolta, rendezzem én. A Kamarazov fivéreket megrendelték. Olyan mű kellett, aminek nincsen jogdíja. Átírtam, de mentségemre szóljon, hogy nagyon szeretem azt a történetet. Ezért is bocsátottam előre, hogy bár a színpadi mű jó élmény tud lenni, van köze a regényhez, de nem pótolja a könyv elolvasását. Inkább csak annak a kóstolója.
– Hogyan jött a 152 lépés?
– Karácsony Gergő Cserhalmi György osztályába járt, aki kiadta nekik, hogy csináljanak monodrámát. Gyuri rájött, a két előadás rendezése egyszerre nem megy, mert az egyik a másik rovására valósulhatna csak meg, így megemlítette Gergőnek: mi volna, ha lepasszolná nekem maga helyett az ő darabjának a rendezését. Gergő készített egy dramatizált anyagot Merle Mesterségem a halál című művéből. Időközben bevillant nekünk, hogy új kiadásban megjelentették Rudolf Höss, Auschwitz lágerparancsnokának az emlékiratait, amit a lengyelországi börtönben írt. Kitaláltuk, hogy megvesszük a könyvet, és inkább abból írnánk monodrámát. Ez lett a 152 lépés Auschwitz felé. 2019-ben mutattuk be, s bár többek között a Covid is átgázolt rajtunk, azóta is megy.
– Az első félévben három színdarabban láthatunk a Móricz Zsigmond Színházban: Az Oz, a nagy varázslóban te vagy a Bádogember; A padlásban Meglökő, a néma, óriás szellem; szerepet kapsz a Pacsirtában is. Jövő év elején az Alul semmiben Buddy Walsh, férfi sztriptíztáncosként mutathatod meg magad; beugróként az Oscarban is láthatunk.
– Igen, utóbbiban a végén, címszereplőként kb. 20 másodpercet töltök a színpadon... Jól érzem magam Nyíregyházán, bár okozott némi izgalmat, hogy zenés-táncos és gyerekdarabokban nem játszottam korábban, inkább csak vérdrámákban. Nagyon megemelte a lelkem, hogy részese lehetek ilyen előadásoknak, lehet kicsit fantáziálni, ötleteket hozni, kipróbálgatni dolgokat, és önfeledten táncolni. Nekem ez most lelkileg nagyon sokat jelent.
– Műfajilag eléggé változatos szerepeket kapsz itt. Van kedvenced?
– Nézőként nagyon kedvelem a krimi jellegű darabokat, de soha életemben nem játszottam ilyenben. Ezért is foglalkoztat. Színészként az az igazi, ha változatos műfajú előadásokban és szerepekben léphetek színpadra.
– Öt-tíz év múlva hol tart majd Nagy Márk?
– Remélem, szakmailag nem leszek kiégett, és ami a legfontosabb, hogy megtaláljam a munkámban a kellő örömmennyiséget, érezzem azt a kiváltságos helyzetet, hogy abból élek, amit szeretek csinálni. Ez nagyon fontos része a szakmának és az életemnek. Vannak ötleteim, amiket szeretnék megvalósítani. Megírtam például nagymamám élettörténeteit, amelyeket gyermekkorunktól mesélt nekünk. Elég hullámzó élete volt, megrázó élményekkel, mint például a hortobágyi kényszermunkatáborban töltött időszak. Az egyik nyáron három hétre leköltöztem hozzá és meséltettem. Ebből született meg az alapanyag, negyvenpár oldalas novella-féle. Dédelgetett vágyam, hogy egyszer színpadra állíthassam.
– Mivel töltöd a szabadidőd?
– Ha hosszabb adódik, akkor nagyon szeretek kirándulni, olykor egyedül, máskor kisebb-nagyobb társasággal, és étterembe járni is. Most éppen egy perzsa néptáncot igyekszem megtanulni. Törekszem arra, hogy új és új dolgokat ismerjek meg. A nyaram például a délszláv körtáncok megtanulásával telt. Jó érzés, ha felcsendül egy zene, azt az ember ismeri, s azt is tudja, hogyan, mit kell/lehet táncolni rá.
(Szerző: Kováts Dénes)
