Túl zajos magány - Móricz Zsigmond Színház

Túl zajos magány

2 óra 30 perc

Ivo Krobot

BOHUMIL HRABAL

TÚL ZAJOS MAGÁNY

Szövegkönyv: Ivo Krobot

Magyar szöveg (Varga György fordításának felhasználásával):Bognár Róbert, Halász András

Díszlet-és jelmez: Zeke Edit

Mozgástervező: David Strnad

Zeneszerző: Zdeněk Kluka

Zene: Kazár Pál

Ügyelő: Lengyel János

Súgó: Kovács Katalin

Rendezőasszisztens: Fülöp Angéla

Rendező: Ivo Krobot

Az Író: Bohumil Hrabal

A cseh prózairodalom egyik legnagyobb alakja. 1914-ben született a morvaországi Brnóban, és 1997-ben vetett véget életének a prágai Bulovka Kórházban. Összegyűjtött munkái húsz kötetben jelentek meg, legtöbb könyvét magyarra is lefordították. A Wikipédia szerint kilenc film készült a művei alapján. Hrabal, bár jogot végzett, a világháború után másfél évtizeden át fizikai munkásként dolgozott egy kohászati gyárban, majd papírbálázóként, végül színházi díszítőként. Művei csak évekkel megírásuk után jelenhettek meg – esetleg szamizdatban vagy külföldön, mint az Őfelsége pincére voltam és a Túl zajos magány –, mert különösen az 50-es és a 70-es években a cenzúra megakadályozta kiadásukat.

A mű

1976 nyarán készült el a kisregény. (Magyarul a Gyöngéd barbárokkal egy kötetben jelent meg.) Az első kiadást fél év múlva követte a második, összesen több mint 200 000 példányban kapkodták szét az olvasók. A mű nem minden előzmény nélkül való. Hrabal 1954 októberétől négy és fél éven át az Állami Hulladékbegyűjtő Vállalat egyik prágai üzemében dolgozott. Ott volt munkatársa Jindřich Peukert, volt tornatanár és él-sportoló. A dadogása ellenére nagy dumás (és persze nagy piás) férfiú alakja több néven megjelenik Hrabal írásaiban, és – immár Hantaként – ő a főhőse a Münchhausen című hosszú elbeszélésnek. A felesége szájába adva a szavakat így ír róla Hrabal: „... éktelenül bűzlött a pálinkától meg a sörtől, és utána mozdulni se bírtam, mert bár Hanta úr részegen beszélt, amit mondott, az olyan elképesztően szép volt, hogy döbbenetemben sóbálvánnyá merevedtem.” (Vita nuova; Európa Könyvkiadó, 1993.)

Hrabal a műről

„A zajos magány kifejezést, illetve fogalmat már 1965-ben megtaláljuk Bohumil Hrabalnál. A Signál című lapban a következő szavakkal válaszol egy kérdésre: Most tanulok írni a sörözőkben, a zajos magány e szépséges tanyáin.” (Tomáš Mazal: Bohumil Hrabal zajos magánya; Sziget könyvkiadó, 2003.) „A Zajos magány érettségem csúcsát jelenti... A könyv hősében, aki megszokta a kétkezi munkát, az újonnan érkező gépek-kel egy egész korszak omlott össze… Hanta a töréspontban áll: mindenütt deszkaszilánkok.” (Zsebcselek; Kalligram, 1992.) „Talán csak azért éltem és írtam, hogy a Zajos magány megszülessen… Ez a szöveg mindannak kombinációja, amit a valódi Hanta mesélt nekem, és amit magam gondoltam hozzá és ismertem meg a világirodalom és a művészetek által.” Az inspiráció gyémántszeme; 1989. (Hrabal-összkiadás, 17. kötet.)

A rendező: Ivo Krobot

Nemcsak a darab rendezője: ő alkalmazta színpadra a kisregényt. 1948-ban született a morvaországi Hrabišínban. Professzor a brnói Janáček Művészeti Akadémián. Több más színház mellett rendezője volt a híres prágai Činoherní Klubnak és a Cseh Nemzeti Színháznak. Harmincöt éve,1981-ben rendezett először Hrabal-művet, akkor kezdődött barátsága az íróval. Nemcsak hazájukban, hanem Lengyelországban, Ausztriában és Franciaországban is színre vitte műveit. Rendszeresen dolgozik Magyarországon (Katona József Színház, szombathelyi Weöres Sándor Színház), de legtöbb munkája a Móricz Zsigmond Színházhoz fűzi:

1986/1987 Hrabal: Őfelsége pincére voltam

1989/1990 Csehov: Ivanov

1990/1991 Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok

1991/1992 Csehov: Cseresznyéskert

1992/1993 Hrabal: Gyöngéd barbár

2001/2002 Hrabal: Harlekin milliói

2003/2004 Csehov: Platonov

Krobot a műről és az időről

„Kedves Barátaim! Az adaptáció kifejezetten a nyíregyházi színház számára készült. Alapvetően Hanta MAGÁNYÁRÓL szól. Eleven, tarka jelenetek veszik körül (nem egy Hrabal egyéb műveiből), de a lényeg e különös figura MAGÁNYA, a PLEBEJUSÉ, aki akarva-akaratlanul lett művelt. A darab intim, lírai, néhol egyenesen érzelmes montázs, őrzi a kisregény monológ jellegét. Ebben lesz az előadás különlegessége és ereje – erről meg vagyok győződve.” (Részlet a Móricz Zsigmond Színház munkatársaival folytatott levelezésből; 2015. november 8.) Kedves Nézők! Már néhány éve nemigen nézek hátrafelé. De Nyíregyházával szívesen teszek kivételt. A kedves, tehetséges, elhivatott emberek kedvéért, akiket idestova három évtizeddel ezelőtt megismertem itt, a színházban, és akik művészetükkel megszépítik az emberek életét. Távol áll tőlem a számmisztika, de talán nem véletlen: Hrabal hőse 35 éven át dolgozott papírbálázóként, barátom, Horváth László Attila, a „magyar Hanta” 35 éve van a pályán, én pedig 35 éve rendeztem az első Hrabal-művet Prágában. Szívesen dolgozom Nyíregyházán, annál is inkább, mert a vidéki színészek – bár egyre nehezebb körülmények közt dolgoznak – őszintébbek, hitelesebbek, mint „szerencsésebb pályatársaik”, és kivált a celebek, akik sorozatokban, reklámfilmekben, szinkronizálásban jeleskednek. Szívből kívánom a nyíregyházi nézőknek, hogy látogassák színházunkat, és leljék örömüket benne.

Horváth László Attila a szerepről

Hanta vissza-visszatérő mondata: „Harmincöt éve dolgozom a papírbegyűjtőben, és ez az én love storym.” Különös véletlen: pont harmincöt éve dolgozom a színházban, és ez az én love storym. Hanta két korszak határán találja magát, számára kizökken az idő, és mondhatom, sokszor nemcsak értem, ha-nem érzem is a magányát: ez a gyorsan változó, marketinges, castingos világ már nem az enyém.

Egy régi történet

Avagy mit mondott Ivo Krobot 2003. november 16-án a Csárdás expressz kalauzának arról, hogy miért érdemes színházba járni?

Így számol be a rendező és a kalauz szellemi párviadaláróla prágai illetőségű HALÁSZ ANDRÁS fordító és tolmács,a Mester hűséges kísérője (aki szem- és fültanú is lehetett volna, ha el nem alszik Pardubice után):– Kinyitom a szemem, Ivo sehol. A büfékocsiban se volt. Csak a cseh-szlovák határállomás előtt jött vissza, és hevesen integetett egy nagyon szakállas kalauznak, aki nagyon-nagyon kopasz is volt, amit onnan tudok, hogy még a vasutassapkáját is levette, úgy búcsúzott Ivotól. Kérdeztem, honnan ismeri. Mondta, hogy most ismerkedett meg vele, beült hozzá a szolgálati fülkébe beszélgetni. – És? – kérdeztem. – Mondott valami érdekeset? – Aha. Azt mondta, hogy nem jár színházba, nincs ideje rá, meg nem is érdekli. – Mire te? – Mire én azt mondtam neki, hogy nézd, barátom, a színházban élő embereket látsz majd, és nem folyton azokat a hülyéskedő pofákat, mint a tévében. – Én élő embereket állandóan látok, sőt néha túlságosan is eleveneket – mondta ő. – Ott viszont ezeknek az embereknek érdekes a sorsa, és két órába van összesűrítve. Van benne szerelem, hűtlenség, barátság, gyűlölet, irigység, seftelés, halál, egyszóval minden, és néha még mókás is az egész. De főleg: ezt veled több száz ember éli át, nem úgy, mint otthon az asszonnyal, aki ül a tévé előtt és ropit rágcsál. És hát a színházban gyönyörűek a nők, izgatók és illatosak. Egy héttel később Krobot, már Magyarországon, SMS-t kapott. „Színházban voltam, volt, ami tetszett, volt, ami kevésbé, de mostantól járni fogok színházba. Jirka, a kalauz.” (A nyíregyházi Platonov - bemutató műsorfüzetéből; 2004. január)

Kritika

Harmincöt év a könyvzúzdában

A Túl zajos magány a Móricz Zsigmond Színház felejthetetlen előadásai közé tartozik.

A néző, aki a Sörgyári capriccio, A szigorúan ellenőrzött vonatok vagy az Őfensége pincére voltam szerzőjéről jószerivel csak annyit tud, hogy valaha vasutas is volt, s hogy galambetetés közben kizuhant a kórház ötödik emeleti ablakából, most megrendül.

Végtelen és Örökkévalóság

Megrendül és felujjong, mert részese lehet az irodalom ama csodájának, amelyet Hrabal oly természetes ösztönnel teremtett. Részese lehet annak a művészi erőnek, amellyel lírai emlékezést, iróniát és groteszket páratlanbőségben tár elénk. Amikor nézzük a harmincöt éve hulladékpapír-bálákat készítő Hanta kisszerű életének édes-bús töredékeit, belelátunk lelkének legrejtettebb zugaiba, ahol megpillantjuk az „akarata ellenére műveltté” lett, a havonta húsz mázsa könyvet összezúzó, magányosan vegetáló, Görögországba vágyó, ellenben örökre pincéje mocskában fulladozó, az egércsaládok pusztulásán eltöprengő bálázót, a Végtelen és az Örökkévalóság megszállottját.

Azonosul a figurával

Ivo Krobot a szöveg filozófiai-művészettörténeti örvényeit, s az írói humor elágazásait mélyen értő, jelentékeny rendezésében nemcsak a főszereplő, Horváth László Attila lenyűgöző színészi megoldásai, hanem Zeke Editnek a mű lényegét kongeniálisan erősítő díszletei is erős nyomot hagynak a publikum emlékezetében. Horváth László Attilát figyelve nem pusztán Hantát, a gondolatok túl zajos magányában morfondírozó, idősödő melóst látjuk, hanem Hrabalt, magát. Intellektuális eszmefuttatásokat és a triviális köznapi eseményeket keserédesen elegyítő élet elevenedik meg Krobot színpadán, hogy magával ragadja mindazokat, akik hajlandók a cseh író utánozhatatlanul gazdag világának megismerésére.

Elementáris élmény

A Túl zajos magány Bohumil Hrabal 1976-ban született, monológformában írott kisregényének dramatizált változata (szövegkönyv: Ivo Krobot; magyar szöveg: Bognár Róbert, Halász András). A fent / lent dialektikáját jól kihasználó, a közös játékot s az egyéni teljesítményeket (Szabó Márta, Varga Norbert, Horváth Sebestyén Sándor, Pregitzer Fruzsina, Széles Zita, Nyomtató Enikő, Puskás Tivadar, Tóth Károly, Fridrik Noémi, Kuthy Patrícia, Illyés Ákos, Vicei Zsolt, Rák Zoltán, Petneházy Attila, Gulácsi Tamás, Lakatos Máté) ügyesen kamatoztató, a statikus és a dinamikus jeleneteket okosan adagoló rendezése a Gutenberg-galaxis közelgő végével naponta szembesülő befogadó számára elementáris élmény. A Zdeněk Kluka (és Kazár Pál) zenéjével fűszerezett, (néhol azért rövidítendő) darab a Móricz Zsigmond Színház felejthetetlen előadásai közé tartozik.

Karádi Zsolt