A Thomas Bernhard művéből készült Histrionics című darab a középszerűség és a képmutatás ellen szólt a 10. színházi olimpián a bukaresti Nemzeti Színház vendégjátékában szombaton a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban.
Egy ilyen kocsmába még kávézni sem térek be – fakad ki az előadás legelső mondatával Bruscon, a színész, rendező, aki saját művét, „A történelem kereke” című drámát adná elő családi társulatával az isten háta mögötti osztrák falucskában. Ekkor talán már sejti, mi vár rá. Még varázsgömbre sincs szüksége, mert a fellépésüknek helyet adó vendéglő tulajdonosa véres kötényben, kezében bárddal fogadja őket, a háttérben disznók röfögnek, ablakot nyitni pedig azért nem lehet, mert elviselhetetlen a bűz. Ez Utzbach: a lezüllöttség, a provincializmus, a művészetellenesség jelképe, ahol csupán 280-an élnek, és ahol minden kedden véreshurka napot tartanak, érthető hát, miért nem tud senki a fantasztikus hírű társulattal foglalkozni. Ám ami a helyiek számára természetes, az Brusconnak maga a tragédia. Ez a kiindulópontja a Thomas Bernhard művéből készült Histrionics című darabnak, amit a 10. színházi olimpián a bukaresti Nemzeti Színház vendégjátékában láthatott a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház közönsége szombaton.
Histrionics
Fotó: Florin Ghioca
A Histrionics című színdarabban a játék képmutatás
Brusconnak nem kell hozzá sok idő, hogy lássa, ez a hely isten büntetése: itt senki sem tudja, mi a művészet, a hazugot, a középszerűt viszont mindenki imádja. Igénytelenek, buták, és még annál is hülyébbek, mint amit első látásra gondolunk róluk – mondogatja egyre elkeseredettebben, de belátja, hogy aznap ebből a színházi csapdából nem menekülhet. De vajon méltatlan körülmények között, sekélyes emberek előtt van értelme a művészetnek? Önnön nagyságát hirdető művészeteszményének még a felesége és a gyermekei sem felelnek meg. Megalázó módon ismételteti velük az előadás monológjait, tehetségtelen fajzatoknak nevezi őket, és azon kesereg, hogy csak jó emberek – pedig inkább zseninek kellene lenniük. Nincs benne kétely, minden idők legnagyobb színészének tartja magát, és nem enged az elveiből. Hogyan is tehetné? Úgy véli, ő Shakespeare és Voltaire egyenrangú társa, márpedig ha így van, mindennek és mindenkinek az ő kedvét kell keresni. Túl van élete zenitjén, lassan mozog, időnként keresi a szavakat, de annyira meggyőző, hogy a nézőben fel sem merül, hogy nincs igaza. Felmentjük őt, mert bár megalomán, öntelt, nihilista és megszállott, mindent a művészetért tesz. Azért lázad, mert a törekvéseinek semmi és senki nem felel meg, magasztos célja elérése érdekében pedig egyre kíméletlenebb. Szapulja a feleségét, a fiát és a lányát, mert tehetségtelennek tartja őket – olyannyira, hogy még a függöny összehúzását is tucatszor elgyakoroltatja velük. Szerinte a színház perverzió, amelynek évezredek óta bolondja az emberiség, ráadásul börtön is, ahol neki életfogytiglan kell ülnie.
Hitvallása szerint a játék képmutatás, a művészet pedig merő abszurditás, mindezek ellenére (vagy épp ezért?) neki ez az élete. Ez egy keserűséggel és fájdalommal teli élet, ami nélkülöz minden kompromisszumot. Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy ez felmenti a tettei alól? Évtizedeken át a művészetért küzdött, és ebben a disznókkal teli faluban kellett rájönnie, hogy mindezt feleslegesen tette. Tudja: az élet értelmetlen, a felszínen mégis egyre csak harcol, még azokkal is, akiket szeret. Azt kutatja, hová tűnt belőlük a művészetek iránti odaadás, ami számára akkor is természetes, amikor minden veszni látszik.
És mindezek után, a nézők legnagyobb meglepetésére van az előadásnak egy olyan pillanata, amikor úgy tűnik, e történetnek mégis lehet happy end a vége. A falusiak elkezdik megtölteni a sorokat, Bruscon óhajának megfelelően az utolsó jelenetben még a vészfényt is lekapcsolnák, ám egy tűz miatt a terem kiürül, s furcsa módon Bruscon végül mégiscsak eléri, amit akart.
Bekövetkezik az abszolút sötétség, ami világossá teszi azt, amit már az első pillanatban érzett: pusztító szellemi környezetben nem lehet színházat csinálni, sőt, nem lehet élni sem. És nemcsak Utzbachban, sehol a világon.
Túlmutat a színházon
A bukaresti Nemzeti Színház előadását Alexandru Dabija rendezte, Gabi Albu állította színpadra, a főszereplőt alakító Marcel Iureș pedig Nyíregyházán is bebizonyította, hogy mestersége egyik legkiválóbb művelője. Érzékeny művész, aki fantasztikus alakítást nyújtott, erőteljes színpadi jelenléte szinte láthatatlanná tette társait – jelezve azt, hogy álláspontjával szemben nincs, és nem is lehet más alternatíva. Egyetlen olyan pillanat sincs, amikor ne lenne a színpadon, és – kis túlzással – egyetlen olyan sem, amikor ne ő beszélne. A többiek – Alexandru Bindea, Ana Ciontea, Alexandra Salceanu, Lucian Iftime, Afrodita Androne és Victoria Dicu – groteszk, karikatúraszerű figurák, akikre bár kevesebb figyelem jut, gesztusaikkal, mimikájukkal, elhallgatott véleményükkel hozzájárulnak az előadás sikeréhez. A darab Thomas Bernhard pesszimizmusának színpadra vitt leképezése: a szerző szerint az emberiségnek nincs esélye a megváltásra, hiszen amiről Bruscon beszél, túlmutat a színházon. Az értékek eltűnnek, az emberek nem kíváncsiak egymásra, a kultúra helyét elfoglalja a butaság, az igénytelenség. Ám a csavart éppen az jelenti, hogy mindezzel a színházba járó néző szembesült – legutóbb – a színházi olimpián. A színházcsináló, ami egy kétórás monológ a művészetek pótolhatatlanságáról, tele van dühvel, kétségbeeséssel és kiábrándultsággal, mégis azt üzeni: színház nélkül nem érdemes élni.
Forrás: Száraz Anita, magyarnemzet.hu
