Szokás szerint nem unatkozik Gulácsi Tamás, a Móricz Zsigmond Színház művésze, aki úgy véli, szükség van arra, hogy színdarabok széles skáláját mutassák be a közönségnek.
Az elkövetkező időszakban a Frankenstein és a Ma este megbukunk című színdarabokban láthatjuk, nyáron a Rózsakert Szabadtéri Színpadon a Delilában, a Spamalot, avagy a Gyalog galoppban és a Legénybúcsúban is. Nélküle nem képzelhető el az Anconai szerelmesek koncert sem...
– A Frankenstein, melynek címszereplője vagy, hihetetlenül különleges előadás, elbeszélő módját és látványvilágát tekintve egyaránt. Színpadra állítása cseppet sem hagyományos, így – egyebek között – szerintem ezért is kihagyhatatlan. A Móricz Zsigmond Színházban sok és különböző élmény éri az embert, de ilyen még itt is nagyon ritkán...
– Az ismerőseim közül mindenki odáig van érte. Tényleg szokatlan a formanyelve, az a megközelítés, ahogyan az előadás kommunikál. Nem fél a csendtől sem... Az egyik néző például azt mondta, hogy sírt az első öt percben azon a jeleneten, amikor életre kel a Kreatúra. El vannak az emberek szokva a csendtől, és ez szerintem probléma.
A rendező, Balázs Zoltán mondta valamelyik próbán, hogy jó lenne a nézőket felkészíteni az előadás befogadására, hiszen elsőre nem mindig és nem minden teljesen egyértelmű. Úgy gondolom, kell kockáztatni és kísérletezni, hiszen a színház arról is szól, hogy sablonok helyett új megoldásokat mutasson be. Ki kell szolgálni azokat a nézőket is, akik másra, különlegesre vágynak, olyan előadásokra, amelyeken elgondolkodhatnak. Többféleképpen lehet tekinteni a Frankensteinre, de azt nem mondhatnánk róla, hogy ne lenne benne gondolat, szerkesztés és elképesztő nagy munka. Bátran állítom, ez egy kuriózum-előadás, ami így vagy úgy, de nagy hatással van a nézőkre és ránk, színészekre is minden előadás. Miként számunkra is különleges és hasznos hozadéka a próbafolyamatnak, hogy sokat tanulhattunk a rendezőtől, aki föl tudja rázni a színészt, hatalmas tudása van minden téren, s a megszokottól eltérő a munkamódszere.
– A Ma este megbukunk egészen más jellegű előadás, könnyed vígjáték. Ez lehet a fő ajánlólevele?
– Önfeledt szórakozást nyújt, vicces, jókat lehet derülni, leginkább azoknak való, akik könnyed szórakozásra vágynak.
Szerintem akkor jó minden előadás és színdarab, ha a színész megtalálja benne a figurának és a helyzeteknek a tétjét, hiszen a vígjátékban is van tét, csak más típusú. A Ma este megbukunk esetében – miközben eljátsszuk a történetet –, annak is el kell jutni a nézőkhöz, hogy egy krimit látnak. Persze minden elromlik, mert a színpadon az élet rendre úgy hozza, hogy bekerül egy-egy baki, elromlik egy-egy kellék vagy díszletelem. Ez gyakran előfordul a valóságban is. Iszonyatos energiát és figyelmet igényel a színészek részéről, hiszen egy színdarabot játszunk a színdarabban, és mindkettőt hitelesen kell eljátszani. A vígjáték máshogy „szed szét”, mint a dráma.
– Delila. Egy négy éve elkészült, de örökösi hercehurca következményeként csak egyszer bemutatott színdarabot – többek szerint végre – újra láthat a helyi közönség. Először július elsején a Rózsakert Szabadtéri Színpadon, majd a nagyszínpadon...
– Nagyon rosszul éltük meg, hogy hat hétig dolgoztunk egy ekkora produkción, és egyszer csak jött a hír: nem játszhatjuk. A rendező, Mohácsi János sem élt meg soha ilyet, mondta is, hogy még az „átkosban” sem fordult vele elő hasonló. Ennyi idő után újra kell tanulnunk, a szereplőgárdában is történt változás. S ki tudja, hogy Mohácsi mit változtat még. ő a kaposvári egyetemen osztályfőnököm volt, sokat dolgoztam vele, s azóta is tartom, hogy vele mindig ünnep együtt dolgozni, a nagyformátumú rendezők közé tartozik. Ízig-vérig igazi színházi bölény, várom az együtt munkálkodást.
– Saját előadásként július-augusztusban a Delila mellett a Ma este megbukunk, a Spamalot és a Legénybúcsú ad számodra feladatot a Rózsakert Szabadtéri Színpadon. No és az Anconai szerelmesek koncertváltozata.
– Nyáron sem leszünk színpad nélkül, így a nézők sem színház nélkül... Érdekes, hogy életem egyetlen beugrása az Anconaiban volt még Kaposváron, de most másik szerep vár rám. A nosztalgia mellett a nézők nyitottságában is bízunk, hiszen az Anconai hatalmas siker volt a múltban. Most vélhetően kicsit más lesz, de szerintem ez nem baj. Aki szeret nosztalgiázni, kedveli az olasz dalokat, jól szórakozik majd. Hasonlóan, mint az említett vígjátékok esetében.
– A napokban meghalt Szélyes Imre színművész, aki, ha jól tudom, elég közel állt hozzád és Rák Zoltánhoz...
– Osztályfőnökünk volt (őze Áronnal együtt) a Pesti Magyar Színiakadémián, a régi Nemzeti Stúdióban. Nagyon szerettük, a magyar Sean Connerynek hívtuk, iszonyatosan nagyszívű, nagylelkű, egyenes gerincű, igazi FÉRFI. Hatalmas erő lakozott benne. Nem volt szószátyár, csupán egy-két mondattal helyre tudta tenni a dolgokat. Az volt az egyik módszere, hogy nem nézte, inkább hallgatta a jeleneteinket, s rögtön meghallotta, ha valami hamis, nem odaillő.
Ízig-vérig színházi ember volt. Amikor Sütő András Balkáni gerle című darabjában – melynek ő volt a főszereplője – mi is színpadra léphettünk, azt hittem, hogy civilben beszél, miközben már formálta a szerepét. Sokat szinkronizált, ő adta például Optimus fővezér hangját a Transformers második részétől. Színművészként és tanárként is példamutató volt számunkra, akire fel lehetett nézni. Nagyon szerettük.
Forrás: Kováts Dénes, Nyíregyházi Napló
