Ebben az évadban rendezőként (Játszd újra, Sam!) és színművészként (Pacsirta, Alul semmi, A király beszéde) egyaránt feladatot kapott Rák Zoltán. A jelek szerint rendre sikerdarabok részese, függetlenül attól, hogy fő- vagy mellékszereplő, színész vagy rendező.
– A Játszd újra, Sam! az ötödik rendezésed. Azt mondtad a premier előtt, hogy kedvedre való volt, bár nem adta könnyen magát az anyag. Sokat dolgoztál rajta. Jó néhány sikeres, telt házas előadást követően hogyan tekintesz vissza a munkára és az anyagra?
– Büszkén. Azért is – és ez nagyon fontos –, mert a kollégák szeretik játszani. Sok előadás áll már mögöttük, talán közel harminc, közöttük jó néhány diákközönség előtt. Ez különösen izgalmas, mert Woody Allen elég távol áll a diákoktól (bár időben hozzánk sincs túl közel), akik Humphrey Bogartot sem ismerik, és nem valószínű, hogy látták például a Casablancát. Mégis, a középiskolások közül is többen rájönnek, hogy az a figura csak a főszereplő fejében létezik. Színésztársaimnak is tetszett az előadás, tehát elkönyvelhető szakmai sikerként, a közönség ugyancsak szereti, mindez együtt több mint örömteli.
– Pacsirta, Czifra Géza vasúti tiszt. Engem az ő figurája Berényi Tiborra emlékeztet a Delilából. Azt érzem, mind a kettő egy kicsit ügyefogyott, magának való férfi, nem igazán határozott egyéniségek.
– Teljesen más a mozgatórugója a két embernek. Az egyik – Tibor – jogos féltékenységében szerencsétlenkedik, a másik – Géza – pedig nem tud lemosni magáról egy „elkövetett” odafigyelést, segítséget. Az ő olvasatában csak hazakísérte Pacsirtát, minden mögöttes szándék nélkül, a szülők pedig mást képzeltek bele, ezért bántják 10–12 éven keresztül: „te egy nagydarab lócitrom vagy, mert nem vetted el a lányunkat”.
Gézában kialakul egyfajta rossz érzés Pacsirta szülei közelében, szabadkozásra kényszerül, kellemetlen helyzetekbe, amelyekből nem tudja kihúzni magát. Ha megnézzük a szerepnek a másik területeit, Gézának igenis helye van a város, a közösség életében: néha-néha eljár a klubba, az étterembe, megfordul a kuplerájban is... Később már kerüli a társaságot, mert a főszereplőkkel való találkozáskor képtelen szembesülni azzal, hogy gyűlölik őt.
– Pedig nem tett semmi rosszat, de – talán tiszteletből, udvariasságból – nem is akarja a szülők szemébe mondani az igazságot: hagyják békén, őt nem érdekelte, s nem érdekli a lányuk.
– Valóban, nehéz a helyzete, ezért sem akarja jó ideig szembesíteni őket az igazsággal. De amikor megalázzák, onnantól kezdve sarkára áll, és végül elmondja az igazságot, majd később ki is áll magáért. Vele ellentétben Berényi Tibor ezt nem teszi meg – csak részegen –, így az övé kicsit más szituáció.
– A király beszédében te vagy Stanley Baldwin brit miniszterelnök.
– Ez sem nagy szerep. Sőt, kifejezetten kicsi. De nagyon fontos történelmi szempontból, hiszen általa is látják a nézők, mi történt a háttérben, miként lett Churchillből miniszterelnök. Bizony, van olyan szituáció, amikor a miniszterelnöknek le kell mondania, mert a király, Albert fivére – aki nem jó király – nem hajlandó meghallgatni a tanácsait. Ez egy érdekes politikai kérdés, amin izgalmas elgondolkodni ebben a szerepben. Úgy gondolom, hozzátesz az életünkhöz, és egyúttal a szakmánk jó oldalához tartozik, ha több mindent megtudunk azokról az emberekről, akiknek színészként a bőrébe bújunk, s az ő szemükkel láthatjuk a világot.
– A színpadról és a kulisszák mögül milyennek látod Albert és Lionel kettősét?
– Azt érzem, hogy a herceg, akinek nem lehetett gyerekkora, s igazából nincs apaképe, valamint a beszédtanár, aki a külvilág, a közemberek felé is tereli a figyelmét, és Albertet emberként, nem felségként kezeli, nagyon érdekes kettőst alkot. Nem lennék király, főleg nem angol. Igazából nincs élete, mert különböző elvárásoknak kell megfelelnie, soha nem mondhatja ki, amit gondol. Nagyon nehéz lehet így élni.
– Szerinted A király beszéde miért lehet húzódarab az amúgy is erős évadban?
– Horváth László Attila és Gulácsi Tamás párosa miatt is. Két remek színész, két jó szerep, történelmileg is két érdekes ember. Ez a legfontosabb. Én, személy szerint – nem sajnálva saját szerepemet sem – kíváncsi lennék a történet egy olyan megvalósítására, amiben mindössze négy szereplő van: Albert, Lionel és feleségeik. Bizonyára izgalmas volna.
Alberté fejlődési út, és nem is elsősorban a beszédtechnika elsajátítása szempontjából, hanem emberként. Szerintem ez a találkozás őt jobb királlyá tette. Nehézségekkel teli gyermek- és ifjúkortól eljutott odáig – saját kárán is tanulva –, hogy érett király vált belőle. Nemcsak annak köszönhetően, mert megtanították bátrabban beszélni, hanem azért is, amiket mindeközben megélt. A beszédtanár alakja is érdekes, hiszen ő valójában színész, de ezt az oldalát nem igazán értékelik, nem ismerik el, ami komoly megalkuvásra, lemondásra készteti. De a királyt képes megtanítani beszélni!
– Alul semmi. A szereposztásban, azaz a színpadon is a legjobb barátod legjobb barátja vagy, akárcsak az életben. Véletlen?
– Nem tudom. Réges-régen volt egy jelenetünk (Gulácsi) Tamással, testvéreket játszottunk, akik erős konfliktusban álltak egymással. Elsőre megcsináltuk a jelenetet. Azt mondta a rendező: nagy hiba nem használni minket együtt a színpadon, mert jó a kémia közöttünk. Nem véletlenül, hiszen együtt nőttünk fel, segítettük egymást, az egyetemi évek alatt a nap 24 órájában együtt léteztünk. Többet voltam vele, mint bármelyik családtagommal, ismerjük a másik rezdüléseit is. Ez visszaköszön a színpadon.
– Szerinted sincs más kiút a munkanélkülivé vált férfiak számára, mint a vetkőzés?
– Szerintem van. Többször is elhangzik a darabban, hogy a büszkeségük akármit nem enged meg. Én Dave-ként elmegyek biztonsági őrnek, vállalom, mert szeretem a feleségemet. Elgondolkodtam azon: ha azt mondanák, hogy leépítés van az én szakmámban, azaz a színészre nincs szükség többé ebben az országban, mit csinálhatnék? Külföldre nem mehetnék, tanítani nem taníthatnám, mert nem lenne kit, teljesen másfelé kellene venni az irányt. A próbafolyamat során ezt átgondoltam, és segített is abban, hogy beleéljem magam Dave helyzetébe.
(Szerző: Kováts Dénes)
