Szerepek sora várta ebben az évadban is, jó néhány előadásban láthattuk, s láthatjuk: OZ, a nagy varázsló, Jeruzsálem, A padlás, Alul semmi, A király beszéde, Aranylakodalom. Nem sokkal A király beszéde premierje után beszélgettünk Gulácsi Tamással.
– Mostanában a nap 24 órájában királyként létezel, vagy ki tudsz belőle lépni?
– Sokkal inkább a küszködése van fókuszban, mint az, hogy ő király. A darab háromnegyedétől lép trónra, addig konkrétan retteg attól, hogy ez megtörténik. Úgyhogy ezt a típusú nyomort nem veszem magamra a hétköznapokban. Elég a napi két próbán. A környezetem pedig nem kezel királynak, de nem is az a típus vagyok, aki ezt szeretné, elvárná és örülne neki.
– Azaz jobb őt távol tartani magadtól, amikor éppen nem próbálsz?
– Úgy gondolom, vagyok olyan régóta a pályán, hogy már le tudom tenni a szerepet, amikor kilépek az épületből – ha nem is azonnal. Közrejátszik ebben az is, hogy sok más dolgom van, tehát a fókuszt át kell, és át is tudom szerintem kattintani az aktuális teendőre. Persze biztos léteznek a tudatalattimban olyan részek, amelyekhez nem férek hozzá, tehát a háttérben azért valószínűleg dolgozik bennem a szerep, hiszen a hétköznapjaim legnagyobb részét ez teszi ki.
– Colin Firth ezért a szerepéért Oscar-, Golden Globe-, BAFTA- és Screen Actors Guild-díjat is kapott. Megfordul a fejedben, kinek a nyomdokain jársz? Teher vagy ösztönző?
– Egy Oscar-díjas film szerepét játszani szerintem mindenképpen teher. Itt is elkerülhetetlen, hogy aki látta, hasonlítgasson. Persze többen mondták már, hogy külsőre van valamiféle hasonlóság a brit kolléga és közöttem.
– Korábbi beszélgetésünkkor, még a próbafolyamat kezdete előtt azt mondtad: „A király beszédét nagyon várom, mert drámai alakításnak gondolom.” Most is így vélekedsz?
– Számomra ez egy jó, drámai szerep – ez mindenképpen áll. Feladat. A dadogás technikai része nem egyszerű. Minden jelenetnek megvan a ritmusa, ami sosem ugyanaz. Más belülről, más a nézőnek, és minden előadás is más. Folyamatosan figyelnem kell, hiszen a dadogás nagyon megtöri ezt a ritmust, a belső kamerám, a belső érzékem pedig folyamatosan jelez, hogy csorbul a jelenet ritmusa. Viszont nem tartható az a tempó, amit a szöveg diktálna, hiszen eközben a dadogásnak is jelen kell lennie, ami feszültséggel jár. Nehéz.
– A dadogás megvalósítása olyasmi kihívást, nehézséget jelent, mint a Kripliben a különös, nehezített mozgás? Az kegyetlen dolog volt.
– Igen, mindenképpen hasonlít. Dadogni sem szabad „általánosan”. Próbálunk figyelni arra, hogy csak egyes szavak akadjanak be például, vagy hogy mik azok a helyzetek, ahol sokkal nehezebben megy a beszéd. A dadogós emberek is gördülékenyebben beszélnek, amikor biztonságban érzik magukat. Egy szó, mint száz: úgy gondolom, jól csinálni nem egyszerű. Amit tudok, megteszek, aztán a nézők eldöntik.
– Barátság is kialakul a beszédtanár és a herceg (majd király) között. Az Életrevalók jut eszembe, ott is két teljesen különböző ember találkozik, mégis barátokká válnak. Fontos a két ember személyes jó kapcsolata ahhoz, hogy eredményes legyen a beszédtanár munkája?
– Szerintem igen. Albert herceg már több beszédtanárnál járt korábban – van erre utaló jelenet is, amikor elmondja, hogy elege van, nem akar több terapeutához menni. Valóban hasonlít az Életrevalókra. Philippének az tetszik Drissben, a segítőjében, hogy valójában nem foglalkozik az ő gazdagságával, igazából nem kezeli betegnek, sőt, többször is pimasz vele. A király beszéde hasonló szituáció: Lionel nem a királyi felséget látja Albertben – akinek ez tetszik –, hanem emberként kezeli, a problémájára fókuszál. Folyamatosan kizökkenti, ha bármiféle királyi attitűdje jön felszínre, abszolút az emberi oldalára próbál koncentrálni. Szívszorító az is, amikor Albert többször elmondja: ő nem tudja, milyen egy baráttal létezni, mert a barátokról, barátságról nincsenek ismeretei. Egyszer arról is beszél, hogy néha összeszorul a szíve, amikor egy hétköznapi embert lát az utcán, és nem tud róla semmit. Lionel pont ebbe az elevenébe vág bele: föltesz olyan kérdéseket, amelyeket egy civil nem merne feltenni a királynak.
– Nem tudom kihagyni, mert évek óta elevenen él bennem a Horváth László Attila és közötted kialakult óriási összhang, amit a Főfőnökben láttam, remek párost alkottatok. Itt is hasonlóan alakult?
– Úgy érzem, mintha ott folytattuk volna, ahol abbahagytuk, egy hullámhosszon vagyunk.
– Alul semmi. Nagyon nehéz a szemérmességet levetni?
– Szerintem nem könnyű, bár van egy pont, ameddig nem olyan nehéz elmenni, utána jön egy nagy ugrás. Aki egyáltalán nem érzi jól magát a bőrében, annak sokkal nehezebb. Én, amit tudtam, megtettem, ez megnyugtat, noha nézhetnék ki sokkal jobban...
Ott vagyunk hatan, akarva, akaratlanul is átvesszük egymás feszültségeit, izgulunk, vajon miként reagálnak majd a nézők. Nem könnyű. Léteznek olyan típusú színészek, akiknek ez semmi.
– Mondhatjuk, hogy a munkanélkülivé vált férfiaknak nincs túl sok választása, mint egy ilyen kétségbeesett ötlet megvalósítása? Mert azért ebben a darabban ott a dráma is...
– Abszolút, persze, valóban ott a dráma minden szereplő életében. Például az én figurám, Jerry attól fél, hogy ha nem kap munkát, elveszítheti a gyermekét. Ugyanakkor nagyon komolyan benne van a férfiúi büszkeség is: akármit nem vállal el, mert művezető volt, ezért nem lesz biztonsági őr, nem fog poharakat, asztalokat leszedni, újságot hordani... Inkább nem csinál semmit. Majd jön a vetkőzős ötlet.
– A végén élvezik a kényszerből indult chippendale show-t? És ti?
– Jerry megijed a végén, behúzza a kéziféket, és azt mondja, nem csinálja. Az biztos, hogy a feszültség, a félelem mögött van egyfajta pozitív izgalom is. A nézők biztató, csillogó szemmel néznek ránk a végén: „bátran, gyerünk, veletek vagyunk!” Ez jó érzés. A kettő tehát egyszerre van jelen, amikor ott állunk: jó buli és félelmetes is. Segítségünkre van, hogy a darab jól felépített, mire eljutunk a végső vetkőzéshez, megismerik sorsunkat, kapcsolatainkat.
(Szerző: Kováts Dénes)
